2013. június 7., péntek

Terézanyu pályázat és díjkiosztó

Mindenképpen akartam írni erről a pályázatról, és most, hogy a díjkiosztón is túl vagyunk, már nyugodt szívvel írhatok az egész sisterhood élményről, mert valami ilyesmi ez a megmozdulás.

Rácz Zsuzsa írónő Terézanyu könyveit biztosan sokan ismeritek, a magyar Bridget Jonesként fémjelzett mára klasszikusként is számon tartott történetből (Állítsátok meg Terézanyut) film is készült Bergendy Péter rendezésében. A könyv újdonságának és sikerének magyarázatát - véleményem szerint - a nősors új megfogalmazásában, újragondolásában, a sztereotípiákból kilépni vágyó karakterekben, a bátor és szókimondó stílusban, a magyar rögvalóság hiteles bemutatásában és a humorban kell keresnünk. Ezekhez az új gondolatokhoz csatlakozva később a Richter támogatásával létrejött a magyar Terézanyu Klub, és aztán életre kelt a Terézanyu pályázat. Nem véletlen a szóválasztás, hiszen a pályázat él, lüktet, és több száz magyarországi (és néha határon túli) nőt késztet évről évre arra, hogy élete történetét papírra vetve kiírja magából azokat a meghatározó élményeket és eseményeket, érzéseket, melyekből tanulhatunk mi nők, éljünk bárhol a világon, de leginkább kis magyar hazánkban. Néhol mosolyogtató, néhol elszomorító, néhol felháborító, magyar történetek ezek, de mégis inkább női sorsok, kreatív megoldások, rögtönzések az élet írta zenei alapra.

Az idei téma az anya-lánya viszony volt, közel 400 pályázat érkezett, melyek közül a szakmai és kevésbé szakmai, ám teljes mértékben kompetens zsűri - Akovács Éva, a Nők Lapja Psziché főszerkesztője; Almási Kitti klinikai szakpszichológus; Bartos Enikő, a Meselovagok-könyvek szerzője és egyben a 2011-es Richter Aranyanyu Díj pedagógus kategóriájának díjazottja; Dobó Kata színésznő - ő sajnos nem vett részt személyesen az eseményen, ám videóüzenetben adta elő a számára legkedvesebb pályaművet; Jordán Adél színésznő és édesanyja, Lázár Kati Kossuth-díjas színésznő, valamint Beke Zsuzsa, a Richter Gedeon Nyrt. kommunikációs vezetője -  8 díjazott írást nevezett meg, de a díjátadóra minden pályázó hivatalos volt, ezért - bár nem voltam a díjazottak között - természetesen éltem a lehetőséggel, hogy Budapestre utazva részt vehessek az eseményen.A bejegyzés következő része egyfajta élménybeszámoló lesz, szubjektív véleményt tartalmaz az élményről.

A rendezvény gyönyörű környezetben a Paulay Teremben, állófogadással kezdődött és ért véget. Nem pesti lévén a biztonság kedvéért időben indultam a helyszínre, ami azt eredményezte, hogy egy órával a hivatalos program előtt állítottam be hatalmas hátizsákkal. A szervezők közvetlenek és segítőkészek voltak, ami nagyon jól esett, hiszen még soha nem voltam hasonló rendezvényen, és bevallom, kicsit kívülállónak éreztem magam, de a feszélyezettség érzése a díjátadó kezdetére kezdett elmúlni.

Közben érkeztek az ismerős arcok, Almási Kittit talán valamelyik magazin kérdezz-felelek rovatában láttam, Jordán Adélt és Lázár Katit a velük készült interjúkból és videospotokból ismertem fel, Akovács Évát a Nők Lapja szerkesztői leveléből, és persze Rácz Zsuzsát a Terézanyu vonatkozásaiból. Ami nagyon érdekes és pozitív volt számomra, hogy a zsűri (nem csak a színésznők, hanem a vérprofi kommunikációs vezető is, aki  a végzettségemhez kapcsolódóan szintén "sztárszámba" megy nálam) nem úgy viselkedtek, mint a pályázók felett álló híres emberek, hanem mint résztvevők, nők, halandó, kedves vagy éppen elfoglalt, hús-vér emberek, mind a svédasztalnál, mind a díjátadó alatt és közben, esendően, könnyezve, mosolyogva, viccelődve, hibázva, közvetlenül és kedvesen.

A díjátadó programja érdekes, jól szerkesztett utazás volt mások (és általuk a saját) életébe, a zsűriben helyet foglaló színésznők tolmácsolásában átélhettük egy kicsit mi is azt a színes, csomókkal tarkított köteléket, mely a lányokat az anyákhoz köti, néha nagy súlyokkal láncolja, néha pedig a lehető legtávolabbra űzi, vagy lágyan engedi és elengedi. Az utazást tarkította néhány, számomra felettébb üdítő félszakmai felszólalás is, a zsűriben is helyet foglaló Almási Kitti és a saját éjszakáit a pályázatokra áldozó Szvetelszky Zsuzsa szociálpszichológus jóvoltából.
Számomra nagyon szimpatikus volt a Richter hozzáállása, Beke Zsuzsa a lehető leghitelesebben képviselte a társadalmilag igazán felelős vállalattól elvárható értékeket, még úgy is, hogy természetesen tudatában voltunk azzal, hogy a rendezvény és maga a pályázat a vállalat számára kőkemény imázsépítő PR megjelenés.

 Ha negatívumot kellene írnom, akkor talán csak az állófogadáson felszolgált szendvicsek krémjének hihetetlen erős sósságát nevezném meg, meg azt, hogy a belső térben kevés volt az asztal. No meg figyelmes lett volna a meghívó e-mailbe beleírni, hogy a díjazottakat külön értesítették, ők vihettek vendéget is, mi viszont a terem befogadóképességének szűkössége miatt sajnos nem. Azt hittem egyébként, hogy többen leszünk, persze az is igaz, hogy mivel az ország egész területéről érkeztek a pályaművek, nem mindenki engedhette meg magának, hogy felutazzon a fővárosba (szerda délutáni időpont, utazási költség, hasonlók miatt gondolom).  

Ha kedvet kaptatok kicsit utánaolvasni, akkor csak javasolni tudom, hogy keressétek fel a www.terezanyu.hu oldalt, ahol minden információt megtaláltok, elolvashatjátok a legjobb pályaműveket, sőt az előző évek pályaműveit is. Jövőre is lesz pályázat új témával, figyeljétek, és írjátok le ti is a történeteteket, higgyétek el, megéri!  Linkeltem egy videót is a díjkiosztóról, amit szintén megtaláltok a honlapon.


Ennyi lett volna a beszámoló, a végére pedig szeretnék még egy személyes élményt megosztani veletek:
Gyermekkorom óta álmom, hogy újságíró lehessek, de bevallom, letettem már róla. Az ilyen pályázatokon való megmérettetés számomra egyfajta örömzenélés a betűk nyelvén, hiszen kiélhetem grafomán hajlamaimat. A díjátadó végén Rácz Zsuzsa okleveleket osztott ki azon nem díjazott pályázóknak, akik az úgynevezett short list-re felkerültek, azaz a zsűri a legjobb 25 írásmű közé sorolta munkájukat. Képzeljétek, én is köztük voltam, ami számomra hatalmas elismerést jelentett, és amikor kezet fogtam Zsuzsával, mintha pontosan tudta, ismerte volna a történetet, emlékezett volna, hogy melyik volt az én írásom, és azt mondta, klasz írás volt, akkor olyan büszkeséget és gyermekkori lelkesedést éreztem (még ha csak egy rövid időre is), mintha az az újságírói álom nem is lenne annyira elérhetetlen.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése